Szóval… Egy kicsit rólam.
Már közelebb vagyok a 30-hoz, mint a 20-hoz. Alapvetően kicsit szeleburdi, kicsit méregzsák, kicsit akaratos és általában realista vagyok, de ezek ellenére van egy férjem (Bab), aki gyakorlatilag a totál ellentétem. Bab mindig a lehető legnyugodtabb, legpozitívabb, legsegítőkészebb. Olyan akkor is ad, ha nem kap semmit cserébe típus. Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Hát ez nálunk halmozottan igaz. Lassan 5 éve boldogítjuk egymást. Nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk, de az évek alatt szépen kiforrott. Csiszolódtunk kicsit és 2015-ben össze is házasodtunk. Nekem álmom volt, hogy szépen haladjon előre a kapcsolat. Barátság, szeretet, szerelem, lánykérés, házasság, ház és végül szerelmünk kicsiny gyümölcse, egy kisbaba. Elég szépen pipálgattam ki a kis listámon a dolgokat, de sajnos utóbbi, a baba dolog már 2 éve megakadt és jelen állás szerint még várat is magára. És el is érkeztünk a témához, amiről szólni fog ez a blog. Nektek olvasnivaló, nekem terápia lesz. Remélem.
2016 januárjában, pontosan 2 éve döntöttük el, hogy oké, jöhet a KisBab.
És most kicsit vissza is ugranék az időben, úgy nagyjából 7 évet. Éppen, hogy 19 éves voltam, amikor egy szép napon munkába menet leírhatatlan, térdig hatoló fájdalmat éreztem az alhasamban és gyakorlatilag összeestem az 50-es villamos egyik megállójában. 2 megállóra voltam a munkahelyemtől, nagy nehezen felszedett az aszfaltról egy hölgy és nagyon készségesen bekísért a munkahelyemre. Mivel nem múlt a fájdalom, az egyik ott dolgozó mentőt hívott. Elég hamar kiértek, elmondtam mi fáj, hol fáj. Pislogtam kettőt, már vitt is a mentő. Vakbél gyanú. Mondtam én 20x is, hogy bocsi, lejjebb fáj, de nem nagyon érdekelte Őket. Kaptam egy jó nagy jeget a hasamra. Vagy 5 órát várakoztam a sürgősségin, mire megvizsgáltak. Meggyőződtek, hogy nem vakbél és kitalálták, hogy akkor vesekő lesz. Itt is többször jeleztem, hogy tuti nem az lesz, nem ott fáj, nem úgy fáj. Nagy nehezen felvittek a nőgyógyászatra. Olyan flegma dokit, mint akihez kerültem… 2 perces rutin vizsgálat után vissza küldött az SBO-ra, mondván semmi bajom. Hazaküldtek a kórházból.
2 nappal később éjszaka újabb fájdalom, indultam is az ügyeletre. Bejártam minden szintet, belgyógyászat, nőgyógyászat (ugyan az a doki, mint aki 2 napja vizsgált), stb de megint nem találtak semmit. Ennek ellenére befektettek 4 napra a belgyógyászatra. Mondanom sem kell, nem találták meg fájdalmam okát, haza is küldtek.
1 hét eltelt, újabb görcsök, de ekkor már véreztem is. Újra ügyelet, láss csodát, harmadjára ugyan az a doki a nőgyógyászaton. Gondoltam magamban ezt nem hiszem el, ha rajta múlik itt döglök meg. Ekkor ért az igazi hideg zuhany. Akkor először normálisan megvizsgált, és rendesen kiosztott, hogy mi az, hogy csak most megyek, itt hatalmas ciszták vannak, bármikor kidurranhat, azonnal intézzek váltás ruhát magamnak, innen haza egy ideig biztos nem megyek, sőt szinte biztos, hogy meg is műtenek. Olyan pipa lettem, mondom ezt remélem nem mondja komolyan, mivel az elmúlt hetekben már 2x haza küldött, mondván semmi bajom. Döbbent tekintet a nővérkén és a doki arcán is.. Befeküdtem, reggel az osztályvezető főorvos (továbbiakban Dr. G.) jött vizitelni. Még aznap délelőtt csináltak egy jó nagy sor vizsgálatot. 1 hét múlva megműtöttek. Rutin műtétnek indult, hát nem az lett.
Dr. G. nem várt fényes fényes hírekkel ébredésem után. Az eredetileg 20 perces rutinműtét helyett 2,5 órát feküdtem a műtőben. Több cisztát eltávolítottak, de ez a kisebb baj volt. Mindkét petevezetékem súlyosan roncsolódott egy kezeletlen kismedencei gyulladás következménye képpen. Összenőtt több szervemmel, gyulladt volt, néhol lyukas, teljesen átjárhatatlan volt. A méhem sem volt túl jó állapotban. Ugyan megplasztikázták, meg is hagyták, de csak a koromra való tekintettel, meg hát “csodák még vannak”, lehet még ebből természetes úton gyerek. Gondolta Dr. G.
Szóval 2016-ban aktuális lett a gyerek dolog, próbálkoztunk is szépen. Áprilisban meg is lett a meglepetés, váratlanul lett az elég halvány, de pozitív terhességi tesztem. Kértem is időpontot UH-ra. 1 hétre rá már ott ültünk a váróban a legnagyobb boldogságban, várva a doki általi megerősítésre, hogy igen, ott a baba és minden rendben és igen megcsináltuk, felül múltuk a testem, és bár voltak gondok mégis sikerült és szülők leszünk. Doki megvizsgált, megerősítette, hogy igen, terhes vagyok, de nagyon korai, csupán pár hetes, menjek vissza 2 hét múlva. Mondta szedjek magnéziumot és minden rendben lesz. Alig hagytuk el a rendelőt, elkezdtem görcsölni, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, hiszen még mondta is a doki, hogy ez normális, csak szedjem a magnéziumot. 2 nap múlva durván vérezni kezdtem. Vissza doki.. Nincs baba. Összetörtünk.
Teltek a sikertelen hónapok. Úgy fél év után elmentem egy másik dokihoz, mondtam mi a szitu, de nem nagyon foglalkoztak velem, mert hát fiatal vagyok, nincsen nekem semmi bajom, majd jön a gyerek ha akar. Ekkor már kezdett rémleni, mintha pár éve a műtétkor mondta volna Dr. G., hogy gond lesz a gyermekvállaláskor. De valahogy amíg nincs ebben igazán benne az ember, hajlamos elsiklani ilyen “apróságok” felett. Na meg több ismerősünk is várandós lett, gondoltam ha Nekik sikerült Nekünk is fog.
Talán ez volt az első hiba amit elkövettem. Az önámítás. Elég alattomos dolog. Benned van az “akkor is megmutatom, hogy én leszek az egy az ezerből, aki ilyen nyomi testtel is teherbe tud esni”. És persze Bab… A pozitív Bab… “Babnéka minden rendben lesz, sikerülni fog. Majd a következő hónapban. Majd legközelebb!!”. Aha… hát nem.
Az az igazi baj ezzel, hogy egy kicsit minden hónapban meghalsz. Mert produkálod azokat a nyomorult terhességi tüneteket akkor is, ha nem vagy terhes. Mert nem tudod feldolgozni, hogy mi veled a baj. Hiszen körülötted már mindenki babát vár. Te pedig szépen végig asszisztálod a terhességüket. Hónapról hónapra. Próbálsz rezzenéstelen arccal, a legszebb mosolyoddal örülni minden hírnek, amit megosztanak, minden pillanatnak, amikor betekintést engednek a kis életükben. Ez akkor a legjobb mikor társaságban vagyunk. Baromi nehéz úgy kiosonni sírni egyet a mosdóba, hogy úgy menj vissza, mintha mi sem történt volna. És ahelyett, hogy oda mennél babázni a lányokhoz, hogy legalább egy kicsit kiéld a csillapíthatatlan vágyad a gyermek iránt, inkább piálsz a fiúkkal. Mert addig sem fáj. Aztán haza mész és órákon át bőgsz, mint egy idióta és szerencsétlen férjed nem tud rajtad segíteni, csak látja, hogy szenvedsz és ezért szenved Ő is. És ez nem féltékenység. Mert Isten lássa lelkem mindenkinek szívből örültem. Egyszerűen próbálom megérteni, hogy mi a hibám, amiért ekkora büntetést kapok…
Folyt.köv 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: