Előző írásom ott hagytam abba, hogy 2016. áprilisában ahogy jött, úgy ment a mi kis Örömünk.
Nem volt könnyű. Nem is testileg, de lelkileg megtöri az embert. Viszont úgy voltunk vele, hogy nem baj, türelem gyereket terem, amúgy sem próbálkozunk túl rég óta. Pont akkor voltunk nagy ház vásárlásban, ami elég sok időnket lekötötte. Nagy gőzzel intéztük a felújítást, bútor vásárlást, hogy ha sikerül a baba, akkor egy szép otthonba érkezzen. 2016. augusztus 20-án, az első házassági évfordulónkon be is költöztünk az új kis házikónkba.
Teltek az újabb és újabb sikertelen hónapok, míg nem eldöntöttük, hogy időpontot kérünk egy meddőségi centrumba. Első blikkre a Kaáli Intézetbe jelentkeztünk be 2016 telén. Volt is meglepetés, mikor a legkorábbi időpont amit kaphattunk 2017. márciusa volt. Futottam pár kört az ismerősök körében, így ajánlás útján felhívtam egy másik (mivel nem szeretném, hogy hitelrontással bárki megvádoljon, így a továbbiakban ezt azt intézményt X kórháznak fogom nevezni) intézményt. X kórház február első napjára adott időpontot konzultációra. Türelmetlenül vártuk, hogy eljöjjön a nap. Nem is igazán tudtuk, hogy mire számítsunk, így reggel 8-ra beballagtunk. A recepcióhoz vezető úton kígyózó sorban álltak a párok. Teljesen ledöbbentem, hogy mennyi házaspár jár hasonló cipőben. Sokuk arcán tisztán kivehető volt a csalódottság, a fájdalom, de a remény sugara is ott bujkált szemükben. Felvették az adatainkat, megkaptuk a kartonszámot. Mi voltunk a 21414-es versenyző pár. Körülbelül 2 órás várakozás után szólítottak. Dr. Sz. lett a mi orvosunk. Elsőre nem volt szimpatikus. Rettenetesen kimért, halk szavú férfi volt, de gondoltam nem bratyizni jövünk, hanem gyerekért, szóval teljesen mindegy, hogy milyen, csak segítsen. Az első alkalom nem volt túl tartalmas. Megkaptuk a listát, hogy milyen vizsgálatokra menjünk el, majd ha minden eredmény megvan, akkor kérjünk újabb időpontot. Mivel a vizsgálatok nőre eső része ciklushoz kötött, így már akkor tudtam, hogy ez nem lesz valami gyorsan haladós dolog. Megvolt minden leletünk, április végére kaptunk újabb időpontot.
Itt most többekben felmerülhet, ha ennyire “sürgős” a dolog, akkor miért nem egyből magánban kezdtünk. Erről akkor még az volt a véleményem, hogy fizetem a TB-m, ha esetleg lombikra kerül a sor a gyógyszerek úgyis egy vagyonba fognak kerülni, nem akarok elsőre feleslegesen pénzt kidobni, főleg úgy, hogy azt sem tudjuk van-e egyáltalán bármi bajunk. Plusz, akkor kezdtem az új munkahelyemen és bár tudták, hogy mi a helyzet, szerettem volna felépíteni a karrierem (legalább egy részét).
Szóval újra szólítottak, de ezúttal az asszisztens tájékoztatott, hogy UH-val kezdünk. Nem csak én, az összes pár hölgy tagja, aki a váróban ül. Ekkor volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, én többet ide nem akarok jönni. Két vetkőző fülke volt, ukáz kiadva, hogy kettesével haladunk, tessék ledobni a textilt, Dr. Sz. majd szólít. Majdnem 20 percig álltam az 1×1 méteres vetkőzőben szinte teljesen ruha nélkül, mire Dr. Sz. kinyitotta az ajtót és mondta, hogy fekhetek is a vizsgálószékbe. Mivel minden rendben volt felöltöztem, majd átmentem a konzultációs helyiségbe. Jött is az első hideg zuhany. Az AMH-m akkor 1,1 volt, az FSH szintem pedig majdnem 19. Aki nem lenne még jártas a témában, az AMH a petesejt kimerültségét mutatják (kormohoz képest az enyém nem valami magas, de még stimulálható szint). Az FSH az agyalapi mirigyben termelődik, az LH-val együttesen vesz részt a női ciklus szabályozásában. Ezt általában a 3. napi vérvételkor nézik, legrosszabb esetben nem nagyon kéne 10-12 felett lennie. Meg is mondta Dr. Sz., hogy amíg ez nincs rendben, nincs is miről beszélni és ne is várjunk csodát. Ekkor kezdtem el inni az Inofolic nevű port. Ez itt nem a reklám helye, de és nagyon hálás vagyok érte. Alig pár hét alatt levitte az FSH-m 9-re, így hívtam is Dr. Sz.-t. Szuper, gondoltam magamban, sínen vagyunk. Viszont azt is mondta, hogy az átjárhatósági vizsgálat szintén követelmény, mivel az inszemináció alapfeltétele az átjárható petevezeték.
Megmondom őszintén én ettől nagyon féltem. Jó sokat utána olvastam, hogy mik a lehetőségek, mi mennyi fájdalommal jár, így hamar el is döntöttem, hogy akkor most jött el az ideje, hogy fizessek és HyCoSy-s átjárhatóságira megyek. Ez az eljárás elvileg teljesen fájdalommentes, kevésbé viseli meg a szervezetet, mivel ez ultrahanggal követik, nem pedig röntgennel, mint a HSG-t. Érdekes. Dr. Sz. magánban teljesen más volt. Mindent elmondott, hogy mire számítsak, mi lesz a folyamat, teljesen megnyugtatott. Pár perc múlva már a vizsgáló székben vártam, hogy megnézzük mi is a helyzet odabent. Hát nem szépítem, én ekkor tudtam meg, hogy mi az, amikor valaki csillagokat lát. Az évekkel ezelőtti műtét sem volt leányálom, akkor 4 helyen vágtak, laparosciopiaval műtöttek, hetekig tartott a felépülés, de állítom az nem fájt ennyire, mint ez a néhány perc. Az valóban egyáltalán nem fájt, amikor a folyadékot már befecskendezték, de arról senki nem szólt egy büdös szót sem, hogy ehhez a felvezetett katétert rögzíteni kell a méhszájamnál. Konkrétan egy mini lufit felfújnak. Megmerevedett a testem, kapkodtam a levegőt. Nővérke gyorsan le is pirított, hogy ha nem kezdek el normálisan levegőt venni el fogok ájulni és mindent kezdünk előröl. Túléltem.
Dr. Sz. alig jutott szóhoz. A korábbi műtét ellenére mindkét vezeték teljesen átjárható volt, így zöld utat kapott az inszemináció.
Úgy indultunk haza, hogy 3 hét, ahogy indul a következő ciklus indul a stimuláció is, végre előrelépés történt, végre haladunk, végre történik valami.
Hamar eltelt ez a pár hét. Június volt, de baromi hideg, szakadt az eső, alig tudtam elindulni itthonról, ráadásul a migrénem is kijött, a hasam is baromira fájt, feszült is voltam. Ez volt az első és egyetlen nap, amikor a férjem nem tudott velem jönni. Annyira rosszul indult a nap, hogy szinte biztos voltam benne, hogy ma semmi jó nem fog történni. Igazam is lett. Nagy nehezen bevergődtem, sorra is kerültem. Szokásos menet. Bugyi le, székbe fel, düh elszállt, itt vagyok, már csak pár perc és kezdődik és megkapom a kis receptem és mehetek is haza. Aha… Az elképzelés alapvetően nem lett volna rossz, ha nem lett volna egy 6 cm-es ciszta a bal petefészkemben. Mondom ez remek, akkor ezért fáj annyira a hasam. Dr. Sz. azonnal letiltott mindenről. Se entyem-pentyem, se emelgetés, se futás, se semmi, mert ha ez megcsavarodik vagy kidurran akkor vagy belsővérzésem lesz, vagy kivesznek mindent, aztán megnézhetem magam. Könnyeimet nyelve lépkedtem a villamosmegálló felé.
Ekkor úgy döntöttem, hogy most kicsit elég. Ez sok nekem. Vagy én erre még nem vagyok felkészülve lelkileg. Vagy nekünk nem véletlenül nincs gyerekünk, esetleg rossz szülő lennék és nem érdemlem meg, hogy azzá váljak. Nem nagyon hiszek a sorsban, de aznap nagyon mérges voltam valakire, aki intézi fentről a kis életem. Nem tudtam szomorú lenni, de annál inkább dühöngtem. Kontroll mániás vagyok az életem szinte minden részén, de ezt, ami a legfontosabb része lenne a földön töltött, korlátozott számú napjaimnak, egyszerűen nem tudom irányítani. És persze beindult a hülyeség is… Milyen feleség az olyan, aki megfosztja a férjét a gyermekáldástól? Vajon meddig marad így mellettem? Meddig fogok így kelleni neki? Egyáltalán még nőként tekint rám? És ha elhagy? Hova tart így a kapcsolat? Mi van ha annyira eltávolodunk, vagy éppen annyira ellököm magamtól, hogy oda lesz minden ami kettőnk között van?
De Bab… Ahogy már az első részben is említettem, Ő aranyat ér. Aznap lelkiismeret furdalása volt, mert nem lehetett mellettem, nem tudott átölelni, nem tudott meghallgatni, nem volt ott, hogy végighallgassa a kitörő dühöt, amit éreztem. De hazajött és csak ültünk egymás mellett csendben és akkor elengedtem azt a napot. Ő tuti valami bazi nagy pozitív-energia generátor. Mellettem állt abban is, hogy most kicsit hagyjuk ezt. Le is léptünk 2 hétre Görögországba. Állítom az a 2 hét életmentő volt. Vagyis inkább kapcsolat mentő. Újra olyan közel kerültünk egymáshoz, mint ezelőtt az egész szar előtt. Újult erővel, extra kitartással tértünk haza, de eldöntöttük, hogy X kórházba többet nem megyünk.
Hogy merre vitt utunk, a héten megírom.
És itt szeretném elmondani, hogy őszintén köszönöm, hogy ennyien olvastátok, hogy ennyien írtatok és minden hasonló cipőben járó párnak sok erőt és kitartást kívánok.
Mert lesz itt baba, csak győzd kivárni!!!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: