Ahogy a címben is írtam, a lélek törékeny dolog.
Vannak napok, amikor úgy érzem nincs remény. Megbuktam nőként, megbuktam feleségként és különben is elegem van, unom már a kudarcot, úgysem lesz jobb, már szinte mindenkinek van gyerek, nekem miért nincs, mit hibáztam, mi a szart szedjek még be, de végül is teljesen felesleges, tényleg feladom. Ezek az én sötét napjaim. Ilyenkor annyira le tudom húzni saját magam, hogy volt olyan nap, mikor szó szerint az életkedvem is elment. Csak nézek ki a fejemből, szinte fel sem fogom mi zajlik körülöttem. Egyszerűen csak elmerülök az önsajnálatban.
Nemrég is volt egy ilyen sötét napom. Aznap annyira összetörtem, hogy azt mondtam Babnak, ennyi volt. Nem bírom tovább, én nem akarok semmilyen beültetést, sem inszeminációt, sem lombikot. Rettegek a fájdalomtól, rettegek attól, hogy nem sikerül, rettegek attól, hogy teljesen szétcseszem az egyébként sem 100%-os vesémet, mert hát lássuk be, mire oda jutunk, hogy lombik, legalább 3 hormon kúrán leszek túl és nem utolsó sorban, ezek a sok szar fokozza a rák esélyét (ráadásul méhnyakrák már volt a családban), plusz a most még elfogadható hormonszintem is minden egyes ilyen kúra rontja. Most mondhatnám azt, hogy mindennek ára van. Persze, a még meg nem fogant gyermekünknek is. De aznap csak arra tudtam gondolni, hogy ha a sors nem ad gyereket, vagy örökbe nem fogadunk, akkor nekem nem lesz sajátom. Én aztán még egyszer meg nem szúrom magam. Még mit nem… Van egy férjem, van egy kutyám. Jó lesz így nekünk, hármasban.
Ezekben a sötét napokban az a jó, hogy pár pohár igazán jó bor és egy nagy alvás elég ahhoz, hogy magamhoz térjek és egy képzeletbeli pofonnal helyre tegyem a gondolataim. Én feladni? Adtam én mér fel valaha valamit? Hát nem. És ez most sem lesz másképp, csak meg kellett pihennem. Kicsit másra koncentrálni. Ezeknek a koncentrálásoknak Bab különösen szokott örülni, mert általában vagy k*rva sokba kerül, vagy olyan hülyeség, amibe sose menne bele (és ezt tudom is előre), de egy kicsit jó kötekedni, piszkálgatni. Viszont most pont szerencsém volt. Régóta akartam jogsit, de egy vakegér többet lát nálam szürkületben, így féltem bele kezdeni. De a dolog jobban megy mint hittem, 3 hét és forgalmi vizsga. Bab szerint ha meglesz a jogsim, ő majd mindig ihat én meg leszek a sofőr. Szerintem meg el van tévedve… 😀
Minden esetre újra felálltam és vártam, hogy újabb ciklus legyen és hívhassam Dr. S-t, hogy hello, mehet a buli, csináljuk. De nem jött meg. Babbal vettünk 3 tesztet, hogy majd másnap megcsináljuk. Ő el is ment a fiúkkal én pedig találkoztam a lányokkal. Szerintem egy nő tudja, ha terhes. Én tudtam, hogy nem vagyok az. Éreztem. És igazam is lett. De nem bántam, valahogy most azt érzem, hogy ez az inszem sikeres lesz. Aznap az intézetben szinte mindenki mosollyal az arcán, UH képpel a kezében jött ki Dr. S-től. Ő pedig szokás szerint szuper kedves és szuper pozitív volt. Megvizsgált és a tőle várt legjobb bókot kaptam. Krisztina… csodálatos most a méhe, sosem láttam még így, minden a legjobb, ez most sikerülni fog. Az UH után az intézmény vezetője, a Tanár Úr is bejött, és még Dr. S. rendhagyó módon próbált tőlem vért venni (próbált, mert 5x kellett megszúrnia, mire elindult a vérem – nem, nem ő volt a béna, nekem volt megint 87/52 a vérnyomásom) a Tanár Úr szórakoztatott. És ami a legjobb, hogy most olyan hormont kaptam, amitől elvileg nem leszek rosszul. Én érzem, tudom, hogy most sikerülni fog. Sikerülnie kell.
Első adag belőve, remélem most eljön a mi időnk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: