Mindazoknak, akik várják, de nem jön. Mindazoknak, akik elvesztették a reményt, de hisznek abban, hogy egy napon egy gyermek fog szuszogni a szobában.
Kicsit több, mint 3 hónapja nem írtam. Kerestem a szavakat, de egyszerűen nem tudtam, hogy is kezdjek bele.
Utoljára a legnagyobb reményekkel indultunk neki az újabb hormonkezelésnek. Mindhiába. A testem minden porcikája ellenállt a gyógyszereknek. Dupla adagot is kaptam, de a tömérdek hajhulláson, plusz 10 kilón és folyamatos rosszulléten kívül semmi hatása nem volt rám.
Minden alkalommal, mikor az intézetbe mentem, voltak apró jelek. Olyanok, amiből tudtam, hogy hiába megyek, szomorúan fogok kisétálni a vizsgálószobából. Az első alkalommal mikor a férjemmel mentem konzultációra, akkora vihar és felhőszakadás volt, hogy alig tudtunk elindulni itthonról. Onnantól minden egyes alkalommal, mikor mennünk kellett, a sors mutatta az apró jeleket. Így volt ez az utolsó alkalommal is. Akkor még jogsi híján szépen bevonatoztam KÖKI-be. Gondoltam is magamba, eddig minden flottul ment, csak így tovább. Aztán felszálltam a 148-as buszra, ami műszaki okok miatt nem tudott elindulni. Már akkor tudtam, hiába megyek ebből megint nem lesz inszemináció. Így is lett. Aznap Tomi nem tudott velem jönni. Könnyes szemmel léptem be a munkahelyére. Szavak nélkül tudta, hogy megint nem sikerült.
Mérges voltam az orvosokra, a gyógyszerészekre, a testemre, mindazokra, akiknek már van gyerekük, de felelőtlenül, megfelelő anyagi és lelki felkészültség nélkül estek teherbe, azokra, akik az abortusz mellett döntöttek, mert “csak becsúszott” és azokra, akik első próbálkozásra teherbe estek és tapintatlanul megkérdezték “neked miért nincs, hiszen olyan régen házasok vagytok”?! (Utóbbinál számomra nem egyértelmű az összefüggés, de mindegy). Egyszóval mindenkit egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, pedig ez senki hibája. Üvölteni és törni-zúzni tudtam volna mérgemben.
Ez volt a feladás előtti utolsó fázis. Nem értettem, hogy ha az életem legnagyobb részét tudom irányítani, akkor hogy lehet, hogy egy ilyen kicsike szervet senki nem tud annyira helyre pofozni, hogy egy kis élet megfoganjon.
Napokig befordultam, de a férjem akkor is mellettem volt. Ekkor döntöttem úgy, hogy felhívom az orvosom, hogy köszönök mindent, nekem itt elég. Én sosem leszek szülőanya, nem fogok gyermeket kihordani a szívem alatt. Tomival beláttuk, hogy kettőnk lelke és az én testem egészsége is rámegy a gyermekáldás utáni görcsös vágyakozásra. Feladtuk.
Korábban már többször felmerült az örökbefogadás lehetősége, de mélyebben ekkor kezdtünk el ezzel foglalkozni. Tomi nem volt biztos, hogy el tud-e majd fogadni egy olyan kicsit, akinek vér szerint semmi köze hozzánk. Rengeteget olvastunk, tanakodtunk az témában, végül időpontot kértünk a területileg illetékes gyámhivatalba.
Nem kellett sokat várnunk, néhány hét múlva már remegő lábbal léptünk be a recepcióra, kezünkben a többször átírt önéletrajzzal és közös fényképeinkkel. Kellemes csalódás volt. Egy nagyon lelkes, kedves, fiatal ügyintézőt kaptunk. Mondhatom, nagyon szerencsések vagyunk. Amíg erre a napra vártunk, nagyjából ki kellett találnunk, hogy körülbelül milyen gyermeket tudnánk elképzelni, vállalni. Az Örökbe oldala nagyon sokat segített, rengeteg kérdésünkre választ kaptunk. Végül felmentünk egy ügyintézővel (továbbiakban B.). B elmondta, hogy mi lesz az Ő feladata, hogy néz ki maga a folyamat, illetve rengeteg dokumentumot ki kellett töltenünk, amiben részletes leírást adunk leendő gyermekünkről. Tomival abban maradtunk, hogy a kis jövevény legyen 0-2,5 éves korú, fiú vagy lány, korrigálható rendellenességgel (lisztérzékeny, allergiás, stb), származási kikötéssel. Igen, kövezzen meg bárki, roma gyermeket nem vállalunk. És nem azért, mert számít, hogy honnan jön. Hanem azért, mert én személy szerint nem tudnám elviselni, hogy nagyobb korában származása miatt bármilyen atrocitás éri. Szóval minden papírt aláírtunk, mindenhova behúztuk az X-et.
3 héttel később már körömkefével sikáltam a teraszon a fugát, hogy a környezettanulmányon egy 5 Ft-os nagyságú koszos folt se legyen. B jött, körülnézett és ment is. Az otthonunk alkalmas egy gyermek érkezésére.
Még aznap újfent jelenésünk volt a gyámhivatalban. A pszichológus várt minket. Szerintem mindketten ettől féltünk / félünk (mert még nem kaptuk meg az értékelést). Ellenben itt történt meg a nagy “áttörés is”. Addig a percig mindketten bizonytalanok voltunk. Tomi kicsit jobban, de azért én is féltem.
A váróban ültünk, mikor gyerek zsibajra lettünk figyelmesek. Egyszer csak a fal mögül egy apró, 1,5 év körüli, rikító fehér bőrű, tejfölszőke hajú, világító kék szemű kisfiú kukucskált ki hatalmas zsivány mosollyal az arcán. Nevelőszülővel volt. A hölgy beültette Őt a kis pedálos gurulós ülésbe, de a gyerek le sem vette rólunk a szemét. Csak vigyorgott. Mindegy volt, hogy a hölgy hogy forgatta, merre tolta, minket nézett. A szemei azt mondták: “Hello! Vigyetek haza. Veletek akarok haza menni. Legyetek a szüleim.” Szívbemarkoló élmény volt. Ott, akkor éreztük először, hogy nem az számít, hogy ki DNS-ét hordozza a gyerek, nem az számít, hogy ki szülte, sem pedig az, hogy élete első hónapjaiban ki nevelte, hanem az, hogy Ő csakis nekünk születik majd le ebbe a világba. Ha ott, akkor megkérdezték volna, hogy “Szebényi házaspár. Szeretnék hazavinni ezt a kisfiút?” egyértelmű igennel válaszoltunk volna. Abban a percben az a rengeteg kétely, amivel oda mentünk, szempillantás alatt elszállt. Ott, akkor, abban a pillanatban elengedtük az elmúlt évek sikertelenségét és minden fájdalmát. Egy napon egy gyermek szívszerinti szülei leszünk.
Közben megérkezett Dr. Sz. is. Igazából nála csak egy elbeszélgetés volt. Elmeséltük az életünket, csöpp korunktól egészen a mai napig. Illetve 592 kérdésre kellett igennel / nemmel / vagy nem tudom-al válaszolni.
Szóval itt tartunk most. Várunk, hogy hívjon B, hogy Dr. Sz. is elkészült az értékelésünkkel és mehetünk a tanfolyamra. Mert hogy az is lesz, 4 napos.
Szóval nincs más hátra, csak előre! Ahogy az első bejegyzésben is írtam, lesz itt gyerek, csak győzzük kivárni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: