Az elmúlt hetekben többször próbáltam neki fogni ennek a bejegyzésnek, de egyszerűen annyi minden kavargott bennem, hogy nehezen találtam a szavakat.
Mozgalmas hónapokon vagyunk túl. 06.24-én, mikor az előző posztot írtam, nagyon készültünk a várva-várt 1 hetes nyaralásra. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a nyaralás lesz az utolsó, amikor még csak férj és feleség vagyunk.
Szóval végre megérkeztünk a tengerpartra. Többen mentünk, szuper volt a társaság, szuper idő volt, szuper volt a szálloda, az ételek, a koktélok. Egyszerűen minden pont olyan volt, amire vágytunk.
Szombaton érkeztünk. Teltek a napok, és a nyaralás közepén, szerdán este elég szarul éreztem magam. Nem fizikailag, sokkal inkább lelkileg. Sírtam is egy sort Babnak, hogy hiába csodálatos ez a hely, elnézve a sok boldog családot, szerintem mi vagyunk az egyetlen olyan pár, akinek nincs itt gyereke. Tudtam ugyan, hogy rövid ideje várakozunk a sor pedig nagyon hosszú, de valahogy azt is éreztem, hogy valami történni fog. Nem hiszek amúgy semmi felsőbb erőben vagy ilyesmi, de akkor, ott mégis úgy aludtam el, hogy azt éreztem valami történni fog másnap. Aznap az utolsó gondolatom az volt, ha valaha egyszer valóra válik egy álmom akkor az az legyen, hogy most szülővé válunk. Másnap a telefonom nagyon sűrűn néztem. Ennyire még soha nem vártam hívást. Már a vacsorán is túl voltunk, de semmi. Gondoltam is magamban, mekkora hülye vagyok, hiszen ez nem így működik. Aztán vacsora után a hotel előtt vártuk a többieket, hogy elinduljunk ez esti sétára majd igyunk pár koktélt. A telefont mélyen a táska aljára dobtam, úgy gondoltam aznap már semmi nem történhet. Tévedtem. 20:44 perckor megrezzent az iWatch. Az egyik facebookos örökbefogadásra várakozós csopiban az admin bejegyzést tett közzé. Nem hittem a szememnek. Azonnal előkotortam a telefont. Ekkor már tudtam, hogy ez az a történés, amire vártunk. Nagyon tömör poszt volt. Egy életet adó várandós, már többen nemet mondtak rá, mivel a lány körülményei nem pont olyanok, miről minden leendő szülő álmodik. Nagy az egészségügyi kockázat, gondozatlan terhesség. Azt sem lehetett tudni, hogy fiú vagy lány, csak hogy kb 3 hét és világra jön a baba. Annyira felpörögtem, hogy arra sem emlékszem mit mondtam pontosan Tominak. Csak arra emlékszem, hogy remegve és levegő után kapkodva annyit tudtam kinyögni, hogy szerintem Ő a mi gyerekünk lesz. Azonnal felvettem a kapcsolatot az illetékessel, jeleztem, hogy a sok elborzasztó információ ellenére mi nagyon nyitottak vagyunk és mindenképpen szeretnénk többet tudni. Ő pedig biztosított, hogy továbbítja az anyagunkat a megfelelő helyre. Innentől szinte vánszorgott az idő, de A hívás csak nem akart jönni. Majd vasárnap reggel, mikor már itthon voltunk nem bírtam magammal és írtam N-nek, hogy van-e hír. Volt. Egy másik párt választottak, mivel ők sokkal régebb óta várakoztak mint mi. Összetörtem. Ennek ellenére én csak mondogattam Babnak, hogy értem én, hogy nem minket választottak, de hidd el, ez a kisbaba a miénk lesz. Szinte biztos, hogy hülyének nézett, rám is hagyta a dolgot. Aznap azt álmodtam, hogy másnap, vagyis hétfőn hívni fognak, hogy mégis a mi babánk lesz. Ezzel a lendülettel keltem fel és mondtam le 8:03 perckor az állásinterjút, amire aznap mennem kellett volna. Majd kb negyed órával később jött az üzenet N-től.. A másik pár látatlanban vissza lépett, hamarosan hívni fognak. Azonnal hívtam Tomit, hogy csoda történik éppen. Őszintén mondom, azért féltünk. Ekkor már a 11. házaspár lépett vissza úgy, hogy nem is találkoztak az életet adó lánnyal. Fel-alá járkáltam a nappaliban, mire végre 08:34-kor megcsörrent a telefon. Andrea első kérdése az volt, hogy hogy vagyunk. Mire én: nagyon jól, és már annyira vártam a hívást, és amúgy is fogadókészek vagyunk és mindent tudni szeretnénk az életet adóról és totál nyitottak vagyunk. Szinte nem hagytam szóhoz jutni. És ekkor jött a meglepetés hír. Nem az életet adóval kell találkozni, mivel megszületett a baba. 2200gr, 45cm, kisfiú és makk egészséges. (Mármint MAKK EGÉSZSÉGES. El hiszitek ezt?? Annyi eshetőség lett volna. Annyi lehetséges betegség. De nem. A mi gyerekünk mindenkit meghazudtolt és csak azért is erejének teljében érkezett.) Másnap 14 órára mehetünk a kórházba megnézni, ha megfelel. Hát persze, hogy megfelelt. Az érzés, amit akkor éreztem leírhatatlan. Másnap tűkön ültünk. Végre, eljött a pillanat amire nagyon régen vártunk. Megpillanthatjuk leendő gyermekünket. A nővérke kinyitotta az ajtót és azt mondta: anyuka, apuka, be lehet jönni. El nem tudjátok képzelni mekkora ereje van ennek a két jelzőnek egy olyan házaspár életben, ahol a gyermek érkezése eddig csak egy elérhetetlen álom volt? Beléptünk, és ott feküdt az aprócska baba az inkubátorban. Babbal egymásra néztünk és szavak nélkül tudtuk. Ott, abban a percben család lettünk. Már nem férj és feleség voltunk. Hanem anya és apa. Még két napot töltött Patrik inkubátorban, majd 6 napos korában kikerült onnan. Csodálatos meglepetés volt úgy bemenni, hogy már egy pici ágyikóban várt. Akkor végre a karomba vehettem és először etethettem meg Őt. És akkor, mikor a végén a vállamra tettem, akkor fogtam fel igazán. Anyuka lettem. Egyszerűen túlcsordult a szívem szeretettel. Olyan szeretettel, amit azelőtt nem éreztem. Potyogtak a könnyeim. Másnap Bab is bejöhetett. Patrik annyira apró volt, elfért az alkarján. Csak néztem őket és azon gondolkoztam, hogy el sem hiszem, mennyire szerencsés vagyok. Hiszen a férjem mindig mellettem állt, és most végre a karjában tarthatja a fiúnkat. Sosem fogom elfelejteni, hogy sétáltunk ki az autóhoz némán. Majd Bab egyszer csak megtörte a csendet és azt mondta: én már most szeretem Patrikot. Idő közben megismertük az életet adó lányt is. Annyira pozitív csalódás volt. Valójában nem sokat tudtunk róla. Igazi megkönnyebbülés, hogy valódi, szép dolgokat tudunk majd Patriknak mondani róla. Patrik összesen 2 hetet töltött kórházban. Az utolsó előtti napon nagyon megijedtünk, mivel az egyik vérképe nagyon rossz lett. De végül nem volt indokolt bent tartani, így azzal a feltétellel haza engedték, hogy vissza visszük kontrollra. Szerencsére minden jól alakult, az érték hamar helyre állt. Annyira stram gyerek. És már 3 hónapos. Forog, gagyog, vigyorog. Csoda gyerek. És a kék szemei… sok lány szívét fogja elrabolni.
Amióta Patrik itthon van próbáltam számot vetni. 4 év. Ennyi ideje szerettünk volna gyereket. Annyi de annyi feleslegesen vásárolt terhességi teszt, elejtett könnycsepp, düh, harag, csalódottság van mögöttünk. De nem csak a rossz dolgok maradnak meg. Vannak párok, akik elválnak. Egyszerűen nem éli túl a kapcsolat ezt a lelki megpróbáltatást. Nem mondom, nálunk is voltak hullámok, vagyis inkább nálam. Korábban azt hittem, hogy megfosztom Babot attól, hogy apa legyen. De Patrik rádöbbentett arra, hogy tényleg nem attól lesz valaki anya vagy apa, mert a mi génjeinket hordozza. Az igazi szeretet a szívben születik és elpusztíthatatlan. A legnagyobb kincset kaptuk meg. Hihetetlen, de az elmúlt évek megpróbáltatásai egy pillanat alatt elillantak. Mintha egész életünkben csak Patrikra vártunk volna. Bár nem én születem Őt, és Tomi nem a vérszerinti apukája, egyszerűen mégis a legerősebb kötelék, a legnagyobb szövetség alakult ki köztünk. És valóra vált a régen dédelgetett álom. Család lettünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: